Emlékpark / assamblage - print kiállítás

Paksi Endre Lehel megnyitÓszÖvege:

 

Kedves vendégeink, köszönjük idejüket, figyelmüket; hogy arra áldozzák, akinek ilyen körülmények közt is még megéri közölni. Mit közölhet és hogyan? Közöl, mert nem hisz a szerző halálában, felelősséget mondanivalójáért vállal, és ezzel kiáll. Ez ma már nem menő a nemzetközi diskurzusban; az a  menő, hogy a művész részvételi alapú művet hoz létre, ahol a Ti a középpont a művész csak kereteket teremt. Még nagyon sok minden nem Králl Szabolcs, de nem vezető gazdasági hatalmak igazságos demokráciáiban befizetett adókon táplált, társadalmi feszültséget enyhítő szórakoztatóipart magának megengedő államban vagyunk, amit perifériának sajnál le egy-egy igazságosabb demokrácia művészeti beszéde.

Ezek után jöhetne az, hogy mi magyar - ha már nem egy nemzetközi trend diktátumnak megélt menőségét hozza - s inkább helyi értékeit dobja be. S tényleg ez is fog jönni. Szerintem mi olyanok vagyunk, mint a kentaur, aki seggrészegen valami lyukat éppen dug s mindeközben Istenre képes csak gondolni és erről beszél. Ebben a közegben szocializálódtam én is, és Králl Szabolcs munkáiban ismét, mint ami egyedül érdekes, lételméleti állásfoglalást látok. Az omló vasbetonba, az önfeláldozó rozsdállásba, az eltűnő nyomtatott betűkbe, mert a romesztétika, vagy az enyészet-költészet szépségein túl szerintem itt egy nagyon komoly, voltaképpen technikai indíttatású állítás tétetik.

2004-ben azt mondtam, hogy a fotográfia a valóságot önmagával építő folyamat. Itt pedig annak vagyunk tanúi, amikor ez a valóságépítő szándék már csak egy vágyott, és nem hitt - vagy csak vágyva hitt valóságot dokumentál. Miért mondhatom mindezt? Nézzék meg, íme az artefaktum, ami örököse a talált tárgynak, és használója a képmanipuláló számítógépes printnek egyben, közlését ez a mondat fejezi ki: a valóságot önmagával szíjazza le! Ez már nem a ready-made realizmus - ami szintén nagyon trendi, és nagyon talál a szerző halálához, amint egy az egyben újracsinál valami lehetőleg direkt nem fontos, véletlenszerűen talált dolgot a művész; és nem is a metafizika, ami mindenáron a lehántolt rétegek mögötti tartalmat és jelentést kiköpülni szorgos. Jelen a talált tárgy is, de jelen a látszata is, és a tárgy a saját látszata mögé bújik, önnön maszkja önmaga.
Ez leginkább Mája örökkön-örökké, vég nélkül hántolgatható fátyla lehet...

Ezért, s amiért ez az eljárás nemcsak a print-objekt-asszemblázsokon, hanem az objektet nem tartalmazó print-asszemblázsokon is fölbukkan - Králl Szabolcs éppen a fotón is fotóval végez úgymond plasztikai sebészetet - lételméleti ezaz indíttatás, és a paueri pszeudó megoldhatatlan (azaz Mája képében megragadott) ügyével rokon. Grafikai értékei vitathatatlanok, ugyanúgy, ahogyan választott motívumai, az ipari korszak bukását egyezményes valóságként elfogadó gépszömy-nekrofília is korszerű a squat-szubkultúrában, vagy tehetős fivérében, a loft-élet-
érzésben.

Az elv tovább fokozott azáltal, hogy a Ganz sorozatban már az egyezményes valóság elvesztését is dokumentálva láthatjuk.
Az, hogy bárki tapasztalhatja, hogy komoly zavarok vannak az anyagban, a sziklaszilárdnak vélt mon-
strumokról egyre gyakrabban derül ki: papírpernye-kulisszák - egy ideje a reál tudomány által is beismert helyzet. Itt Králl a fotográfia és a festészet egymásba játszása révén egyenesen a fotográfia a valóságot önmagával építő folyamatába vetett hitét ássa alá - azt állítja: minden grafika. Látvány, vagy megörökíthető, megragadható valóság lehet, hogy hihető, de nem lehetséges.
S mindezt a technikai eszközök - s itt most a képalkotó eszközökre kell gondolnunk - tették lehe-
tővé, a jelenlét elfedése céljából. Hiszen mire van a rengeteg képkészítő és képtovábbító, majd képmegjelenítő eszköz, ha nem arra, hogy eszünkbe se jusson, éppen hol állunk vagy ülünk? E soro-
zat kiszemeli magának a nem-helyet - a posztindusztriális kor jelképét, ami jelkép, de nem jelent semmit, mert köztes, elhagyott, figyelemre nem méltó. De ahelyett, hogy loft-életérzésből dokumentálná: precíz optikával valósághívőn műtárggyá magasztosítaná materialitásának, mégis-helyszerűségének esztétizáltságát, inkább a fotóról általa készített festmény - ami ennek tükrében itt szimbolikus fikció - rétegével mossa össze e fotografikus kiindulást. Ezért is bizonytalanodunk
el ismét: dokumentáció-e ez? Hely-e ez? Anyag-e ez? Miközben nyilvánvalóan csak
dokumentáció, hely és anyag.

 

Paksi Endre Lehel 2012. július 31.